Az ébenfát az ókortól fogva nagy becsben tartják. Felhasználási köre igen széles: használják bútorok elkészítéséhez, berakásként, hangszerek lapjaként, valamint ékszerként is viselhetjük.

Az ébenfa különlegességét mély, sötét színének és masszív, különleges tapintású anyagának köszönheti. A Diospyros nemzetségbe tartozó fa gesztje akár a víznél is sűrűbb lehet, így aztán igen kemény anyagról beszélhetünk. Ezek általában nem túl magas fák, viszonylag kicsiny törzsátmérővel. Az értékes faanyagukról ismert fajok mellett gyümölcsfák is tartoznak ide, például a datolyaszilva, vagy kakigyümölcs.

Sokféle színük lehet, a leggyakoribb a szürkés rózsaszín. Viszonylag kevés faj anyagának van szép, színes gesztje (a fa elhalt, belső része), ami miatt elsősorban értékelik. A fekete ébenfák szíjácsa általában 6–8 cm széles, fehér vagy rózsaszínes. A fekete geszt pórusait szintén fekete tartalmi anyagok töltik ki, emiatt szinte láthatatlanok, ez adja felületének fémesen csillogó fényét. Rendkívül tartós, a gombáknak és rovaroknak jól ellenálló faanyagok. Száradás közben erősen zsugorodik, keménysége miatt ez repedéseket okozhat.

Három fő fajtája létezik: csíkos ébenfa, fekete ébenfa Ázsiából, fekete ébenfa Afrikából. A csíkos ében jellemző a barna, fekete geszt, színes csíkokkal. Az ázsiai és afrikai fekete ében sötét, kékes geszttel rendelkezik, néha halvány csíkokkal.

Az ébenfa különlegességet kölcsönöz bármilyen ékszernek. A fém és a fa modern harmóniában olvad egymásba, viselője biztos lehet benne, hogy olyan egyedi kiegészítő tulajdonosa, ami nem jön vele szembe az utcán.

A titán elemet Martin Heinrich Klaproth német vegyész fedezte fel 1795-ben. Nevét a titánokról kapta, akik a görög mitológia szerint Gaia és Uranosz gyermekei, az erő megtestesítői voltak. Kronosz bukás után arra kárhoztattak, hogy a Föld mélyének rejtett tüzei között éljenek. 1825-ben szennyezett formában Berzelius állította elő, azonban nagy tisztaságú formában csak sokkal később nyerték ki.

Régen kevéssé ismert elem volt, hiszen a tiszta fémet igen nehéz volt előállítani, holott a titán egy nagyon gyakori elem, a kilencedik leggyakoribb a földön. Magyarországon a nyírádi térségben található bauxit ércben is megtalálható, ennek ipari előállításával Gillemot László professzor foglalkozott.

Fő felhasználása a repülőgépipar: sugárhajtóművek és repülőgépsárkányok előállításához használják, de széles körben alkalmazzák a vegyiparban és a hajózási berendezések gyártásakor is. Érdekesség, hogy a gyógyászatban az implantátum anyaga a titán, mivel a tiszta, ötvözetlen titánt elfogadja az élő szervezet.

A titán  „megmunkálásának” egyik legizgalmasabb momentuma az oxidálás. Ez az anyag 700°C fölött az oxigénnel könnyen reakcióba lép, így aztán titán oxidot létrehozni nagyon egyszerű. Azonban nem az eredmény az érdekes – legalábbis egy ékszerész számára –, hanem maga a folyamat. A titán forgácsot egy mezei öngyújtóval fel lehet hevíteni a kellő hőmérsékletre. Amikor ezt eléri a reakció folytán, a hőmérséklete rendkívül megnő, jóval 2000°C fok fölé, amit fehér fény kísér. Ha a forgács nagyon vékony akkor villan egy nagyot, amit úgy kell elképzelni, mint egy vaku villanását. Ez a jelenség hasonlít a magnézium égésére. Ha azonban bekövetkezik az oxidáció, az anyag könnyen szétmorzsolhatóvá válik, és onnantól nem sok mindenre lesz jó. Röviden: A titán „elég”.

A titánékszer készítés egyik nehézsége, hogy normál műhely körülmények között nem lehet se önteni, se forrasztani. Egyedül forgácsolni hagyja magát, azt se könnyen. Tehát hozzáépíteni nem lehet, csak elvenni belőle. Persze van pár trükk, amivel meg lehet bolondítani a végeredményt, ilyen a kő, fa vagy arany berakás.